Az önzés

Szeretet az, amikor valakinek létnehézségeit magamra veszem, hogy annak életét szebbé tegyem. Miért? Mert szeretem. A szeretet nem hisztéria, nem a dédelgető érzelgésnek és az állatiasságnak vegyülete. A szeretet sohasem lehet bántó és nemtörődöm.

Önszeretet

Az önszeretet nem önzés. Az önzés az embernek önmagára való életéhsége. Tudomásul kell vennünk, hogy a legtöbben nem önszeretetben hanem életéhségben élünk. Az önszeretet engedélyezett, sőt kötelező magatartás. Csak az tud szeretni, aki szereti önmagát. Az önszeretet önmagában a lét érintetlen voltát képes helyre állítani és fenntartani. Minden embernek önmagát szeretnie kell, vagy kellene...

Az önzés a szeretet hiánya

Az önzés látszólag az énnek javát akarja, de sejtelme sincs arról, hogy mi az igazán jó. Az önzés a csillapíthatatlan sóvárság egy neme, az önző csak önmagával tud foglalkozni, attól való félelmében, hogy nem kap eleget, és valamit elszalaszt, irigységgel átitatva mindenki iránt, akinek több jut. Ezért az önzőből hiányzik a biztos öntudat alapja, az önérzet. Csak rajong önmagáért, csak kényezteti önmagát, el van bűvölve önmagától. Az önzés a szeretet hiánya. Az énsóvárság és önelragadtatás, amelyben egyetlen cél élve önmagát és másokat kifosztani és lenyelni. Az önző ember az életszomjúság tortúrájában él, és az önzés-démon hatalmasabbnak bizonyul, mint az emberben a leghatalmasabb, az érosz. Nincs olyan szerelem, amelynél ne lenne erősebb. A másik ember, és a másik nem által nyújtott öröm a sajátmaga által nyújtott gyönyörrel nem ér fel. Ezért az önző feláldozza a szerelmet az énsóvárságért.  Az önleragadtatás feláldozza a másikat önmagának, a szerelmet az önzésnek. Én, én. Az önzés, amely önmagát és mást különböző életélvezetekért kirabol. Mondja: "mindent nekem", felfalni és lenyelni.

Az énéhség eltévelyedés. Az önzés az életet ebben az adott korrupciójában is elfogadja, bármilyen legyen is, felhabzsolja, mert az életben, sajátságosképpen valami eredeti elemészthetetlen borízű mézes mámorából mindig marad. Közben az önző ember folyamatosan önigazol. Minden tette mögé magasztos eszméket és gondolatokat helyez. Ezen felül, mivel tudja, hogy amit csinál az rossz, az egészet bonyolult mechanizmussal elrejti, mert hitványságát csakis olyan megvilágításban engedi feltüntetni, amelyben ő maga óhajtja. Az önzés az embernek önmagára való démoni éhsége, minden valószínűség szerint korrupt létünk tévelygésének első oka.

Életéhség

Létünk alapja nem egyértelmű, hanem paradox; mindig ellentétek és ellentmondások között élünk, mindig kétértelműségek között. Az életszomjúságot nem szabad feltétlenül kerülendőnek tartani. Érzékszerveim arra valók, hogy Istent ujjammal és nyelvemmel és orrommal és fülemmel is megismerjem. Mert a szomjúság (Gier, káma, trisna, libidó) bennem az, ami nyílt volt, és nyílt marad, és soha le nem zárható. Az életéhség nem csillapítható. Az életéhség az, hogy fel vagyok tépve, és ennem és innom kell, és be kell szívnom, és le kell nyelnem. Az életéhség nem önzőség. A megismerés végső állomásán, amikor a mirázs megvalósul és a lélek a legmagasabbal egyesül, olyan mámora van, mint a kivételes szerelemnek, kivételes pillanatokban. A világot fel kell emelnünk, vagy ha úgy tetszik, át kell szellemítenünk, éspedig anélkül, hogy abból egyetlen porszemet is megtagadnánk. A kérdés rossz feltevése, hogy a világ mellett, vagy a világ ellen. Helyesen úgy kell kérdezni, hogy mi az, ami az életnél kevesebb, és mi azt, ami több. És mintha előttünk ezer évekig az ember nem rendelkezett volna e tudás fölött, amit azért hívnak zamatos tudásnak, mert az ember magasrendű életet élhet, és megtarthatja az élet borízű mézét. A bőszült életszomjúság, mint természeti hatalom, előjeltelen; létrontássá csak akkor válik, ha az Én dolga lezárul, önzés lesz, önmagára való szomjúság, és ez létrontás akkor is, ha világi életéhség, de akkor is, ha aszkézis és önkínzás. Mindent magamnak. A szenvedést is. Az élveket is, a túlvilági üdvöt is, habzsolással és hajszával és szöges korbáccsal.

Emeld fel magadat. Ha feljutok a mennybe, az egész világot magammal emelem. Eszme van, helytállás nélkül: a meg nem valósult élet irtózatos súlya. Amit nem emelek fel, az rám nehezedik. Mert a sikerült élet nem azon múlik, hogy az ember mit vallott meg, hanem hogy végrehajtotta-e. Azt a megfordulást jelenti, amely nélkül hiteles élet nincs.

Akár az élveket falom, akár magamat sanyargatom, az önmagamra való sóvárság körén belül maradok. Mindez az én világom. Szűk, csak egyetlen pont. Az én földi gyönyöre, vagy az én földöntúli üdve. A világot odaadni a túlvilágért, vagy a túlvilágot a világért.

A boddhiszattva a tenger egyetlen cseppjéről, a Himalája egyetlen kavicsáról sem mond le, nem is szólva arról, hogy egyetlen lelket is cserbenhagyjon. Számára csak az egész világ és a létezés egésze van...  Amíg a létezést nem tettem tökéletessé, nincsen számomra béke, és nem pihenhetek sehol és semmiben. Saját üdvét visszadobja; számtalanszor a nirvánába léphetne, de mindig újra visszatér, a lét szenvedését vállalja, esetleg hogy egy férget megszabadítson. Amíg a létezést nem tettem tökéletessé, nincsen számomra béke, és nem pihenhetek sehol és semmiben.

A legolcsóbb dolog jónak lenni, ennél csak egy olcsóbb van, rossznak, s ennél csak egy olcsóbb, semmilyennek.

LHeszter